, ,

A 3 főgonosz, ami megakadályozza, hogy tartalmas emberi kapcsolataid legyenek

Olvasási idő: 5 és fél perc

Ha olvasás helyett inkább meghallgatnád a bejegyzést, itt megteheted:

Örök igazság, hogy az ember társas lény.

Manapság azonban ennek éppen az ellenkezője csapódik le a mindennapjainkban. Egyre több olyan ember van, aki – bár lelke mélyén vágyik a másik ember közelségére – inkább az egyedüllétet, annak komplikációmentességével együtt választja. Az egység helyett az elkülönültség állapotába ragadunk, amikor már túl vagyunk jó néhány rossz párkapcsolaton, csalódtunk a legjobbnak hitt barátainkban, és a munkahelyi kollégáink is csak betartanak.

Én is voltam így, hidd el. Azután – sok-sok évvel ezelőtt – változtattam. Megérte. Nagyon is.

Ha nem változnak a dolgok, annak több oka is lehet. Ezek közül a 3 főgonosz:

1. Arra várunk, hogy a másik tegye meg a kezdő lépést

Büszkeség és dac. És a vele járó folyton ismétlődő bukás. Úgy érzed, azok után, amit elviseltél a másiktól, nehogy már neked kelljen előtte szalutálnod. A másik ember pont ugyanígy gondolja. Mit gondolsz? Mi lesz a végeredmény? Mindenki marad a saját lelki mocsarában, egyre mélyebbre süllyedve.

Mi történne, ha te tennéd meg az első lépést?

Megtudhatnád, hogyan reagál erre a másik.

Együttműködőbbé válik, vagy sem.

Kukába teszed a kapcsolatot, vagy sem.

Az első lépésnél nem a behódolásra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy érdeklődően forduljunk a másik ember irányába. Mindenkinek voltak, vannak és lesznek olyan tapasztalatai, hogy „rossz lóra tett”. Tanulhatunk belőle és mi lesz az eredménye? Legközelebb nem követjük el ugyanezt a hibát, ha elég éberek vagyunk. Ez az éberség tanulható, de most nem ez a téma. A lényeg és a legfontosabb, hogy MI TESZÜNK ÖNMAGUNKÉRT, és nem egy nagyvonalú gesztust gyakorlunk, amikor közeledünk a másikhoz.

2. Nem vállaljuk a felelősséget

Folyton azt hallani mindenhol és mindenkitől, hogy a körülmények nem tették lehetővé, hogy másképp alakuljanak a kapcsolataik.

Miféle körülmények ezek?

Nehéz gyermekkor, rossz munkahelyi légkör, párkapcsolati elhidegülés, kizsigerel az állam, a munkaadó, a barátok is csak akkor jönnek, ha kell nekik valami. Tulajdonképpen az egész világ összeesküdött ellenünk. Lássuk csak és lépjünk hátra hármat…

Nagykorúnak, azaz felnőttnek érzed magad? Persze, hogyne…

Ki választotta egykoron a férjét, feleségét, barátait, munkahelyét és ezzel együtt a kollégáit? Talán puskát tartottak a fejedhez, hogy őket válaszd? Nem, de akkor is itt vannak és mérgezik az életemet – mondod te.

Tettél valamit annak érdekében, hogy a körülötted lévőket megértsd, és ők is tettek annak érdekében, hogy téged is méltányoljanak? Kapcsolatotok kölcsönösségen alapult, vagy már régen elnyomó-elnyomotti viszonnyá vált?

Két út lehetséges: vagy válj el, vagy változtass magadon, a hozzáállásodon. Új tettek új reakciókat szülnek. Kis odafigyeléssel ezekből a visszajelzésekből rengeteget tanulhatunk. Vajon készen állsz rá?

3. A megfelelési kényszer

Sok nő a párkapcsolatában megalkuszik, lealacsonyítja magát, csak hogy ne maradjon egyedül, lassan felemésztődik az utolsó csepp önbecsülés morzsája is, örökös depresszió az osztályrésze. A férfiak is hajlamosak erre, ha a párkapcsolat valamilyen szinten a kényelmüket szolgálja. Sokunk sajnos szinte válogatás nélkül mindenhol és mindenkinek meg akar felelni, mert azt hisszük, hogy akkor majd mindenki szeretni fog minket.

Emlékezzünk arra, mi volt a kezdeti motiváció:

Ha mindenben a kedvére teszek a páromnak, a családomnak, a barátaimnak, a kollégáimnak, akkor biztosan nagyon elégedettek lesznek velem. Egy frászt! Pont az ellenkezőjét érted el: rabszolgaként, önálló akarat nélküli senkiháziként kezelnek, ami pontosan a megbecsülés legélesebb ellentéte. Megéri vajon?

Mit gondolsz, mi lett volna, ha kölcsönösen megállapodásokat kötöttetek volna egymással, és azokat teljes egyetértésben be is tartottátok volna?

Most megbecsülnétek egymást, partnerségi viszony lenne a fölé-alárendeltségi viszony helyett. Ez sok energiát, odafigyelést és legfőképp építő kommunikációt követel. Sok-sok gyakorlással.

De gondolj csak bele: a megfelelni akarás mennyivel több felesleges, és mennyivel kevésbé örömteli cselekvést generál! Ráadásul piszok fárasztó is, hogy állandóan készenléti üzemmódban tartsd magad. Biztos, hogy így akarod leélni a hátralévő életedet?

Mit vesztenél, ha többé már nem akarnál minden áron megfelelni?

Kényszeres cselekvést, frusztrációt, megaláztatást.

Mit nyernél?

Önbecsülést, viszonzást, AHA élményeket… és nem utolsósorban, akik semmire nem becsülnek, az energia-piócák végre eltakarodnának az életedből.

Utolsóként, de nem utolsósorban felmerül a kérdés:

Az állandóan téged lekezelőknek te tudsz jobb megoldást mutatni? Vagy csak a folytonos elégedetlenkedés marad?

Nem mindegy, hogy amikor egy dzsungelbe kerülsz, és nekiállsz utat vágni egy bozótvágó késsel, mindig ugyanabba az irányba, megfelelő erővel vágod a bozótot, vagy csak csapkodsz egyik irányból a másikba össze-vissza.

Ha az utóbbi előrejutási technikát választod, a végén összekaristolva, száz sebből vérezve semerre sem haladsz, hanem egy helyben toporogsz, toporzékolsz tovább.

Te mit gondolsz erről?

Kérlek, oszd meg a véleményedet, ami fontos számunkra. Írd, meg milyen élményeid, vagy sorsfordító cselekedeteid vittek az utadon előbbre, hogy mások is tanulhassanak belőle.

0 hozzászólás

Hagyjon egy választ!

Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?
Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük